A leállított légzés

A sárga fénysugár végül egy rozsdás, kettős retesszel lezárt vasajtóra vetült. Az új lakó a kilincshez nyúlt, de a fém hirtelen éles, fémes csikordulással megremegett. A folyosó távoli végéből nehéz, ütemes dübörgés csapott fel: egy Őrszem közeledett a szellőzővezetékek mentén, kíméletlen pontossággal követve a megzavart hálózat impulzusait.
– Belülről kell bereteszelni! – nyögte az új lakó, miközben teljes súlyával az ajtólapnak feszült. János és Alinda együttes erővel tolták a nehéz vasat, míg az végül csattanva a helyére nem ugrott.
Ahogy átléptek a szűk fülkébe, a sárgás fényben egy mozdulatlan alak körvonalai rajzolódtak ki a sarokban. Egy korábbi karbantartó aszott, csonttá száradt teteme feküdt a padozaton, ujjai még mindig a manuális megszakítóba kapaszkodtak. A kolónia hálózata az utolsó csepp biológiai energiát is kiszívta belőle, amikor a szektorban túlterhelés keletkezett; nem maradt utána más, csak egy kiszáradt héj.
Alinda visszahőkölt, háta a nyirkos falnak ütközött. A rettegés elszorította a torkát, amint a halottra bámulva felfogta: a rendszer számára az ember csupán felélhető üzemanyag volt, ami elhasználódás után nyomtalanul odaveszik. János megragadta a lány remegő vállát, de mondani semmit sem tudott. A zárt ajtó túloldalán elhalt a léptek zaj, a fülkében pedig visszatért a kolónia megszokott, tompa, halálos csendje.