A halvány fény ígérete

János tüdeje égett, a csontjaiban sajgott minden mozdulat. A szűk lépcsősor szinte függőlegesen zuhant lefelé a sötétségbe, Alinda árnyéka elmosódott előttük. Az új lakó lihegése hallatszott a háta mögül, kevéssel maradt el tőle, de a hangjában még mindig ott vibrált a parancsoló, fegyelmezett tónus, ami nem a félelemből, hanem az erőfeszítésből és a helyzetfelismerésből fakadt.
– Gyorsabban! – sziszegte, hangja rekedtes volt, szinte a torkában akadt. – Nem állhatunk meg. Ha utolérnek, vége mindennek. Az Őrszemek nem kérdeznek.
János tudta, hogy igaza van. A rendszer nem tűrte az efféle „eltévelyedést”. Egy pillanatra megbotlott, vádlis izmai görcsösen rándultak össze. Érezte, ahogy a vér elszökik az arcából. Képtelennek tűnt bármilyen további lépésre. Ekkor Alinda, aki már jócskán előttük járt, megállt egy rövid pillanatra. Félrefordult a homályban, és visszanézett rájuk. A levegő hideg, nyirkos volt, és a csendben Alinda halk szava is élesnek hatott.
– Jól vagy? – kérdezte, hangjában a félelem és egy halvány, szinte észrevehetetlen aggodalom vegyült. János csak bólintott, minden szót súlyosnak érzett volna. A torkában gombóc volt a kimerültségtől és a rettegéstől. A lány azonnal folytatta útját, de a kérdés pillanatnyi emberi kapcsolatot teremtett a menekülés könyörtelen rohanásában.
Az új lakó megelőzte Jánost, egyetlen gyors mozdulattal előrántott valamit az övéről: egy apró, zseblámpaszerű eszközt. A halvány, sárgás fény vékony csíkot vágott a koromsötétbe. – Ez nem fog sokáig tartani – mondta, miközben sietve elindult Alinda után. – Be kell jutnunk a fülkébe. Ott biztonságban vagyunk… egy ideig.