A kimerült izmok súlya

Az új lakó félretolta Jánost a szikrázó kábeltálca mellől, és egyetlen határozott mozdulattal lerántotta a biztonsági főkapcsolót. A vörös vészfény kialudt, s a hirtelen támadt koromsötétben csak a túlhúzott tekercsek ózonszagú sercegése maradt meg.
– Ha életben akartok maradni, nem a vezérlőt babráljátok, hanem futtok – mordult fel a jövevény, de a hangja elfojtott zihálásba torkolott. A saját tüdeje is sípolt a légszomjtól; a kolónia szisztematikusan elszívta a fizikai erejüket, s a napi adagolt, szintetikus tápanyag nem hagytak tartalékot az ilyen rendkívüli erőfeszítésekre.
Alinda nem tehetetlenkedett tovább. Vakmerően benyomta a szervizalagút rozsdás fémhálós ajtaját. A nyílás mögül jéghideg, nyirkos huzat csapott ki, s a szűk lépcsősor meredeken vezetett lefelé a néma sötétségbe.
– Gyertek! – kiáltotta halkan a lány, s már ugrott is az első fokra.
János az izmaiban érezte a kimerültség pusztító súlyát. A dinamópedálok napi taposása és az iménti feszültség teljesen kiszívta a tartalékait; vádlija görcsbe rándult, minden egyes lépésnél a csontjáig hatolt a sajgás. A kolónia nem csupán áramot követelt a lakóitól, hanem a testük legutolsó szöveteit is elégette. Ahogy rohantak a lépcsőn a főelosztó felé, János szívverése a halántékában dörömbölt: tudta, ha a lábuk feladja a szolgálatot, a rendszer nem nyújt irgalmat.