A túlterhelt csatorna

János a zsíros rongyát négyrét hajtva szorította a cső forró peremére, majd fellendítette magát az első vasbordára. Alinda követte a példáját: a kabátja vastag ujját tekerte a markolatra, mielőtt megragadta volna a perzselő fémcsövet. Nagymamát kettőjük között segítették felfelé; az öregasszony halkan sziszegve lépett a szűk kiugrókra, de egyetlen panaszt sem ejtett ki a száján.
Ahogy feljebb értek, a szellőzőakna betonfala mentén futó vastag kábelkötegek váratlanul mély, méhkasszerű zümmögésbe kezdtek. A kolónia hálózata túlterhelődött: az L-szektor lakói valószínűleg egyszerre indították el a műszak előtti vízmelegítőket és a szintetikus ételadagolókat. A feszültségingadozás végigfutott az egész aknán. A csövek rezonáltak, a mennyezeti jelzőfények sárgáról éles, szaggatott narancsra váltottak.
– Megint túlterhelték a hármas alállomást – sziszegte János, ahogy a lába megcsúszott a gőz lecsapódásán. – Ha a főbiztosító kiég, a tartalékgenerátor azonnal rácsatlakozik az aknákra. Akkor az összes szkenner felébred.
– Gyorsabban, Alinda – suttogta a Nagymama, miközben a fejük felett egy vastag rézsodrony szikrázva adta át az ívet a csupasz betonnak. A megégett szigetelés szúrós füstje elborította a szűk teret.
Alinda kitörölte a szeméből a sziszegő párát, és felnyúlt a felső rács záróreteszéhez. Nem volt idő a tépelődésre: a falakban futó vezetékek vibrálása már a csontjaikban derengett. Egy utolsó feszítéssel kipattintotta a szerviznyílást, és átmászott az L-szektor padlószint alatti szűk szerelőjáratába.