A gőzcső árnyéka

János egy zsíros ronggyal törölte meg a kezét, ami a Kolónián nagyjából a legmagasabb szintű higiéniai luxusnak számított. A járat nyirkos betonfala mentén továbbbotorkáltak, miközben a fejük felett az L-lakószektor padlólemezei halkan vibráltak. Ott fent a lakók épp a váltás előtti kötelező pihenőidőt töltötték, ami leginkább abból állt, hogy a vibráló vörös neonfényben próbáltak nem gondolni a másnapi pedálkvótára.
– Régen a fiatalok a parkban találkoztak, nem a szellőzőben – mormogta a Nagymama, miközben Alinda karjába kapaszkodott. – Voltak fák. Zöldek. És senki nem kért értük áramfejlesztési bizonylatot.
Alinda nem válaszolt. Ahogy a kábelkötegek sűrűsödtek, eszébe jutott az az éjszaka, amikor a C-szektoros fülkéjéből szökött ki. Akkor azt hitte, három szektornyi osonással eljuthat az L-szektorba a fiúhoz, aki miatt a szívverése gyorsabb volt a megengedettnél. A szektorkapuiknál azonban két Őrszem állta útját. A gépek nem teketóriáztak: a lány magasabb pulzusát „indokolatlan hőveszteségnek” minősítették, és azonnal visszatoloncolták.
Most viszont ott álltak az L-szektor szervizaknájának alján. János megállt egy sziszegő hűtőcső mellett, és felfelé mutatott.
– A főkapunál az Őrszemek még mindig az éjszakai zárlatot őrzik – mondta szárazon János. – De ha ezen a meleg csövön kapaszkodunk fel, kikerüljük a szkennert. Csak ne fogjátok puszta kézzel, hacsak nem akartok ingyen égési sérülést.