Az emberi mérték — más fényben

János egy házilag módosított szervizkulcsot illesztett a rozsdás rács reteszébe. A fém sikoltva engedett, s a rést követően feltárult az L-lakószektor alatti közvetlen kábelcsatorna. A járatból gépzsír és langyos szellőzőlevegő szaga áradt, a Kolónia szüntelenül lüktető tüdőjének bűze.
– Ez maradt belőlünk? – suttogta a Nagymama, miközben tenyerével a nyirkos betonfalnak támaszkodott. Szeme János gallérjára tévedt, ahol a halványuló G-534-es jelzés állt. – Számok egy láncolatban, amik csak annyit érnek, amennyi wattot hajtunk ki a pedálokból?
A gépies rend fenntartói számára az ember csupán kalória-átalakító egység volt: hús és csont, mely energiát ad a hálózatnak, majd kimerüléskor helyet ad a következő generációnak. János nem válaszolt rögtön. Lépteik alatt meglódult a poros csővezeték. Egy elágazásnál megállt, s zsebéből egy apró, megtartott adagot húzott elő, amit megosztott a kimerült öregasszonnyal.
– Az Őrszemek logikája nem ismeri a felesleges áldozatot – mondta János hűvös, kimért hangon, ám tekintetében makacs fény gyúlt. – A gép csak a nyereséget számolja. Ami ezen felül van – a sajnálat, a veszteség vállalása –, az a rendszer számára hiba. És amíg ez a hiba létezik bennünk, nem váltunk géppé.
Alinda nézte, ahogy a férfi óvatosan felsegíti a Nagymamát a kábelcsatorna szűk peremére. A hálózat zúgott körülöttük, de a sötétben az emberi jelenlét mégis megtörte a fém ridegségét.