A tükörrendszer titka

A zsilip nyikordulva kitárult, és a réseken át sárgás, meleg derengés ömlött az alagút hideg porára. Nem a megszokott, vibráló neon csőfény volt ez, hanem egy vastag, porzó fénynyaláb, amely egy elrejtett tükörrendszer szögletes lencséjéből zuhant a sziklapadlóra. János lépett át elsőként a küszöbön, az arca elé tartva kérges tenyerét, mintha vakítaná a régen látott derengés.
– Ez... nem a hálózat árama – suttogta Alinda, ahogy belépett mögötte. A szeme kitágult a fényporban lebegő részecskék láttán. A falak mentén rozsdás rézvezetékek futottak, amelyeket kézzel finomított szigeteléssel vontak be.
– A Napfény Örökösei hagyták így – morogta fojtott hangon Gábor bácsi, hátrapillantva a sötét folyosó felé, ahonnan érkeztek. – Azok a családok, akik a nagy leállás után nem voltak hajlandóak átadni a felszíni gyűjtőket az Őrszemeknek. Azt vallották, a fényhez való jog nem mérhető amperszámban, sem kiszabott szilázsadagban. A nagymamád is közéjük tartozott, Alinda, mielőtt a hálózathoz láncolták volna.
L656 nehéz fémkerete halkan koccant a zsilip peremén. A robot nem szólalt meg, de mutatóujjával a tükör szélébe vésett apró, szabályos karcolásokra mutatott. Egy napkorongot ábrázoló szimbólum volt az, közepén egy stilizált betűvel.
– Ott a jelük – mondta János, és a hangja megremegett. – Az Őrszemek azt hitték, mindegyiküket felszámolták, és a fény kizárólagos birtokosaivá váltak. De ez a rendszer még most is gyűjti az elfeledett sugarakat. És ha átvesszük a vezérlést, nemcsak az L-szektor kap áramot, hanem a kolónia teljes napirendje felborul.