A fény érintése

János óvatosan megérintette a rezes szabályozókart. A fém hideg volt, de a csatlakozásnál felgyülemlett portól mégis melegnek tetszett a súrlódás. Nem pusztán a fény átirányításáról volt szó: a kar elmozdításával a kolónia megszokott, gépies ritmusa forgott kockán, amely eddig az egyetlen kapocs volt számukra a létezéshez.
– Ha megszakítjuk az Őrszemek központi elosztóját, oda a teljes napi kvóta – mondta Gábor bácsi, de nem nyúlt a karhoz, hogy megállítsa. Tekintete a mennyezetről lógó, kézzel fonott rézhuzalokra szegeződött, mintha a múlt köveit számolná.
Alinda közelebb lépett a fénynyalábhoz. Lassan kinyújtotta a kezét, míg ujjbegyei el nem érték a meleg porsávot. A bőrén átáramló melegnél alig érzett korábban valódibbat a nyirkos halókamrákban.
– A nagymamám mindig azt mondta, nem a csigák meg a pedálok tesznek bennünket emberré – suttogta a lány, s hangja megtelt halk elszántsággal. – Hogy a gépek nem tudnak vágyakozni. Mi igen.
János ránézett a lányra, s a szívében feléledt valami, amit a kolónia szigorú törvényei régen leselejtezettnek nyilvánítottak. Eszébe jutott, ahogy az öregasszony egykor titokban a ruhája ujjába rejtett egy darab szárított növényt, csak hogy Alinda megtudja, milyen az illata annak, ami a sziklákon túl nő. A puszta túlélésnél több kellett nekik: méltóság, egyetlen meleg érintés, a jog ahhoz, hogy ne csak alkatrészként létezzenek a hálózatban.
– Csináljuk – mondta János, és teljes testsúlyával rászorított a rozsdás karra. A tengely csikordulva megmozdult, s a fény tükröződései táncolni kezdtek a sötét járat falain.