A tüdőbenrekedt levegő suttogása

A dinamóterem végeláthatatlan soraiban egyetlen pillanatra megállt a levegő. A szomszédos állomásokon izzadó, számozott testek nem mertek az őrszem felé fordulni, de a monoton pedálozás üteme észrevétlenül megváltozott. A névtelen munkások seregét összefűzte a közös veszély: mindannyian érezték a bőrükön a vörös jelzőfény baljós derengését, amely Alinda és a nagymama feje felett lüktetett.
L656 fémujjai csikordulva hatoltak be a csapágyház szűk résébe. A szintetikus gép nem ismert kíméletet vagy sietséget; hűvös, precíz mozdulatokkal feszítette szét a beszorult fémlemezt. A kirobbanó apró szikra egy pillanatra megvilágította a nagymama mély ráncait és fehéredő ujjperceit, ahogy a kopott kapaszkodóba kapaszkodott, görcsösen óvva unokája hirtelen mozdulatait.
Alinda nem a robot hideg, acélos vállát nézte, hanem a felette húzódó árnyékos szerkezetet. A mennyezeti szellőzőrács réseiből leáramló hűvös levegő nem a csarnok áporodott, olajszagú melegét hordozta. Valami ismeretlen, nyers frissesség bujkált benne – a betonfalakon túli világ egyetlen bent rekedt, elkallódott sóhaja, amely éles kontrasztot alkotott a csövekből adagolt édes massza szintetikus ízével.
Két sorral odébb egy idősebb férfi, akinek a hátán már évtizedek óta gyűlt a dinamók pora, szándékosan lassított a tempóján, hogy a saját generátorának halk nyikorgásával elterelje az őrszem másodlagos szenzorait. Ez a néma, láthatatlan szolidaritás végigfutott a padlórácsokon: a fáradt izmok és meggyötört gerincek szövetsége volt ez a fém hideg uralmával szemben.
Amikor a kiékelődött szilánk végül egy halk pattogással kiesett a szerkezetből, a csapágy újra szabadon fordult el. L656 optikája visszahúzódott, ám a dinamóterem dermedt csendjében valami örökre megváltozott. Alinda tüdejében ott bujkált a fenti járatokból kiszabadult lehelet, s a környező padsorok névtelen arcaiban ott tükröződött a csöndes, elfojthatatlan várakozás.