A törölt kódszám

A rozsdás öntvénykerék felvisított a csontszáraz nyomás alatt. János teljes testsúlyával ráfeszült, míg a reteszek fémje csikordulva meg nem adta magát. A nehéz zsilipajtó lassan lendült ki, és az alagútba száraz, forró levegőáram zúdult, amely ózon és régi por szagát hordozta.
A zsilip mögött nem egy egyszerű átjáró, hanem egy elfeledett elosztókamra tárult fel. A falakon ősi, analóg mutatók és vaskos rézkábelek futottak a mennyezet felé, ahol a fenti kollektorok energiavezetése csatlakozott. A központi vezérlőpult sárgásan villogó kijelzője azonban baljós diagnosztikát közvetített: a manuális hálózati megkerüléshez közvetlen, helyi átkötésre volt szükség.
János megdermedt, ahogy leolvasta a panel feliratát. Az átkötő kar meghúzása visszatáplálná a napenergiát a kimerülő szektorokba, de az automatizált Őrszem-protokoll azonnal azonosítaná a beavatkozót. A művelet végleg felülírná a G534-es kódvédelmet: az eljárás lezárultával a rendszer Jánost selejtezendő, felszámolandó alannyá nyilvánítaná, megvonva tőle a kolónia összes életben tartási jogát.
– Ha meghúzom, a hálózat újraindul, és a kolónia megmenekül az összeomlástól – mondta János hűvös, tárgyilagos hangon, miközben a bakelit karra tette a kezét. – De az Őrszemek rendszere nem ismer kivételt. Onnantól nem létezem a nyilvántartásban.
Alinda előrelépett, de a Nagymama kinyújtotta a karját, és elé állt. Az idős asszony tekintetében nem szánalom, hanem a kikerülhetetlen áldozat szigorú elismerése tükröződött. Mindannyian tudták: a kolónia órája ketyeg, és valakinek fizetnie kell a fennmaradásért. János ujjai rászorultak a sárgaréz érintkezőkre, és a döntés visszavonhatatlanul átlendült a holtponton.