A napfény pecsétje

János nem teketóriázott tovább: átlépett a villogó konzol árnyékán, és mélyebbre vezette őket a sötét alagútba. A nyirkos hideg meglepő módon lassan felengedett, ahogy távolodtak a főhálózattól, és a szűk járatban a levegő szárazabbá, szokatlanul meleggé vált.
A száraz betonfalon, a rozsdás kábeltálcák alatt egy megkopott, sárgaréz tábla bukkant elő a porréteg alól. A fémfelületbe egy stilizált, ágas-bogas napkorongot véstek. A Nagymama megtorpant, és ujjai óvatosan követték a fémbe mart vonalakat. Tekintete megtelt a régi történetek elszántságával.
– A Napfény Örökösei – suttogta a száraz huzatban, és Alindára nézett. – Így nevezték azokat, akik a kolónia lezárása előtt a felszíni gyűjtőket építették. A dédszüleid nem a föld alatti homálynak szántak minket. Ők tudták, hogy a fény minden embert megillet, nem csak az Őrszemek elosztórendszerét. Ez a járat a régi kollektormaghoz vezet.
Alinda tüdejét megtöltötte az ismeretlen, meleg levegő. Ez a huzat nem a dinamótermek szagát hordozta, hanem a kőbe zárt ősi hőséget. A lány megfogta János karját, és a félelem helyét átvette a remény. János a lámpa fényét a járat végén magasodó, kézi kerékkel lezárt zsilipkapura irányította, amelyen ugyanezt a napszimbólumot formázta meg a rozsda.
– Ha a hálózat lemondott rólunk, visszavesszük azt, ami a miénk – mondta János, és mindkét kezével ráfogott a nehéz öntvénykerékre.