Az utolsó kategória

A nehéz acélajtó mögött a járat éles kanyart vett felfelé. A nyirkos falak mentén vastag, elöregedett kábelkötegek futottak, amelyekből halkan sercegő statikus feszültség szivárgott a levegőbe. János haladt elől, zseblámpája keskeny fénysugarával pásztázva a rozsdás padlólemezeket, míg a Nagymama és Alinda szorosan mögötte lépkedtek.
Egy elágazáshoz érve a falba süllyesztett ellenőrző konzol hirtelen felizzott. Az elavult optikai érzékelő halkan kattant, majd végigpásztázta János csuklóját. A halvány képernyőn sárgáról azonnal mélyvörösre váltott a kijelző: „G534-ES ALANY: MUNKAKÉPESSÉG TISZTÁZATLAN. KIVONÁS A RENDSZERBŐL: 48 ÓRA.”
Alinda dermedten meredt a villogó betűkre. A kolónia szigorú szabályzata szerint a „kivonás” egyet jelentett a legalsó szektorral, ahonnan a kimerült munkásokat már sosem engedték vissza a normál hálókamrákba. János arca megrándult, de nem lépett hátra.
„Tudják” – szólalt meg halkan a férfi, és a lámpa fényét a falon tátongó, ismeretlen alagútra irányította. – „Ha most visszamegyünk, a következő műszakváltáskor már az őrszemek várnak a fülkémnél. Nincs hová visszatérnem.”
A Nagymama lassan rátette a kezét János vállára. A tekintetükben már nem a szabályok betartása, hanem az elkerülhetetlen döntés súlya tükröződött. Alinda megértette: ha továbbmennek a térképtelen járatok mélyére, végleg elveszítik a kolónia által biztosított fejadagokat, de ha visszafordulnak, Jánost még aznap éjjel elnyeli a hálózat.