2222 · DITKE (Csőrsz Edit)
A titkos út választása
János mélyen Alinda szemébe nézett. A halvány remény, ami az előző pillanatban felvillant, most tűzzé égett tekintetében. A hideg metszett, az Őrszemek lépteinek fémes zaja már tisztán hallatszott a távolból. G302 köhögve rázta a fejét. „Őrültség. A nagymama mesékkel élt, de mi nem. Ott végünk van.”
Kovács a falnak dőlve, sáros verejtéktől csillogó arccal nyögött. „Inkább itt fagyjunk meg, mint hogy egy ismeretlen csapdába sétáljunk. Az energiarendszer is ingadozik, tudjátok. Ha bent ragadunk…”
Alinda keze megszorította Jánosét. „A nagyi sosem hagyta magát. Ez nem csapda, hanem menekülőút. A családunk útja. Ti nem akartok élni?” Hangja dacos volt, az elfojtott düh áthatotta minden szavát. A nagymama emléke, a Napfény örököseinek suttogott történetei most erőt adtak neki, olyan erőt, ami a szüleitől hiányzott.
János tekintete visszatért Alindához. Nem a nagymamát látta benne, hanem a lányt, akit elveszíteni félt, a lányt, aki nem akarta elfogadni a kolónia reménytelen sorsát. Nem akarta, hogy Alinda sorsa ugyanaz legyen, mint a szüleié, akik belenyugodtak a létbe. „Ha van út, mennünk kell” – mondta halkan, de határozottan, elengedve Alinda kezét, hogy a zseblámpát a sötét járat felé irányítsa. Ez nem csupán a túlélésről szólt, hanem arról is, hogy a lányban lévő szikra ne aludjon ki. A kolónia falai között tiltott volt az efféle ragaszkodás, de János nem tehetett ellene. Ez volt az ő lázadásának szikrája.
„Menjünk, de ha nincs ott semmi, én mondtam” – morogta G302, de a mozdulatai már a haladásra utaltak. Kovács mélyet sóhajtott, majd megrázta magát, és Alindáék után indult a sötétségbe, ahol a távoli gépek zaja valóban halkabbnak tűnt, de a bizonytalanság súlya annál nagyobb volt. Az Őrszemek zaja mögöttük már csak halk visszhang volt, miközben a csoport belépett abba a titkos járatba, amelyről Alinda nagymamája mesélt, ahol a levegő más ígéretet hordozott.
Kovács a falnak dőlve, sáros verejtéktől csillogó arccal nyögött. „Inkább itt fagyjunk meg, mint hogy egy ismeretlen csapdába sétáljunk. Az energiarendszer is ingadozik, tudjátok. Ha bent ragadunk…”
Alinda keze megszorította Jánosét. „A nagyi sosem hagyta magát. Ez nem csapda, hanem menekülőút. A családunk útja. Ti nem akartok élni?” Hangja dacos volt, az elfojtott düh áthatotta minden szavát. A nagymama emléke, a Napfény örököseinek suttogott történetei most erőt adtak neki, olyan erőt, ami a szüleitől hiányzott.
János tekintete visszatért Alindához. Nem a nagymamát látta benne, hanem a lányt, akit elveszíteni félt, a lányt, aki nem akarta elfogadni a kolónia reménytelen sorsát. Nem akarta, hogy Alinda sorsa ugyanaz legyen, mint a szüleié, akik belenyugodtak a létbe. „Ha van út, mennünk kell” – mondta halkan, de határozottan, elengedve Alinda kezét, hogy a zseblámpát a sötét járat felé irányítsa. Ez nem csupán a túlélésről szólt, hanem arról is, hogy a lányban lévő szikra ne aludjon ki. A kolónia falai között tiltott volt az efféle ragaszkodás, de János nem tehetett ellene. Ez volt az ő lázadásának szikrája.
„Menjünk, de ha nincs ott semmi, én mondtam” – morogta G302, de a mozdulatai már a haladásra utaltak. Kovács mélyet sóhajtott, majd megrázta magát, és Alindáék után indult a sötétségbe, ahol a távoli gépek zaja valóban halkabbnak tűnt, de a bizonytalanság súlya annál nagyobb volt. Az Őrszemek zaja mögöttük már csak halk visszhang volt, miközben a csoport belépett abba a titkos járatba, amelyről Alinda nagymamája mesélt, ahol a levegő más ígéretet hordozott.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- g302
- janos-g534
- kovacs
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- g302
- janos-g534
- kovacs
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.