A Lélegző Sötétség

A titkos járat szája olyan volt, mint egy fekete seb a kolónia betonfalán. Ahogy beljebb hatoltak, a távoli gépek zaja valóban halkabbá vált, majd teljesen elhalt, helyét a saját szuszogásuk és a lépteik visszhangja vette át. A levegő hidegebbé, nedvesebbé vált, vastag, dohos szag ült meg benne, mintha évezredek porát hordozná. János zseblámpája remegő fénykúpot vetett a szűk, egyenetlen folyosóra, ahol a falak nyers sziklából álltak, néhol rozsdás csövek, kihúzott kábelek meredeztek ki belőlük, elfeledett technológia néma tanúiként.
„Látjátok? Ez más, mint a rajzokon volt” – morogta G302, akinek hangjában a düh mellett már a félelem is ott rezgett. A járat lejtett, egyre mélyebbre vezette őket a föld alá, ahol a kolónia mesterséges melege és fénye már csak távoli emlékké zsugorodott. A fagyos pára lecsapódott a bőrükön, apró, éles tűszúrásokként marcangolta az arcukat. Kovács köhögött, és szorosabbra vonta magán a vékony kabátját, mely alig védett a metsző hideg ellen. A fáradtság súlya lassan érezhetővé vált a lábukban, minden egyes lépés egyre nagyobb erőfeszítést igényelt.
Alinda azonban nem torpant meg. Tekintete a fénycsóva elé szegeződött, mintha a nagymama történetei vezették volna. Azt hitte, érzi a családi örökség, a Napfény örököseinek suttogó hívását, ami átsegíti ezen a megpróbáltatáson. A szülei feladták, belenyugodtak a kolónia rabságába, de ő nem akarta. Benne égett a kérdés: mitől ember az, aki csak azért létezik, hogy pedálozzon, hogy fenntartson egy rendszert, ami elvette tőle a fényt? Ez a járat, ez a menekülés nem csupán a túlélésről szólt, hanem arról is, hogy visszaszerezze azt az elveszett méltóságot, amit a kolónia eltiport.
János figyelt. Látta Alinda elszántságát, és tudta, hogy ez az elszántság a legfontosabb, ami most életben tartja őket. Az, hogy nem törődnek bele. A kolónia energiarendszere, amiről Kovács beszélt, valóban ingadozott: egyre halványodott a zseblámpa fénye, majd hirtelen fellángolt, jelezve, hogy valami komolyabb hiba van a hálózatban. A sötétség árnyéka játszott a falakon, mintha maguk is mozognának, bezárva őket. De Alinda nem torpant meg. „Tovább” – mondta halkan, de hangja áthatolt a sötétségen és a hidegen, mint egy parancs. A zseblámpa még egyszer felvillant, majd szinte teljesen elgyengült, alig pislákolt, amikor Alinda maga elé tartva belépett egy még sötétebb, szűkebb hasadékba. A többiek, mintha feszültséggel teli mágnes húzná őket, követték, a bizonytalanságba, ami talán az egyetlen esélyük volt a fennmaradásra, mint ember.