A test ára — más fényben

Alinda belépett a hasadékba, maga mögött hagyva a még pislákoló fény utolsó halvány ígéretét. A zseblámpa, mint egy beteg szív utolsó dobbanása, végleg kihunyt. A sötétség olyan teljes volt, hogy elnyelte a gondolatokat, az érzékeket, csak a tapintás és a fagyos levegő maradt valóságos. A szűk járat fala, amely most már teljesen körülvette őket, nyirkos és hideg volt, mint a halál. Kovács azonnal köhögőrohamot kapott, a tüdeje már a kolónia benti, dohos levegőjét sem bírta rendesen, itt pedig a jéghideg pára marta a légcsövét. János megpróbált tapogatózva továbbmenni, de a koromsötétben minden mozdulat bizonytalanná vált. G302 csendesen, mélyen lélegzett, hallani lehetett a feszültséget és a félelmet a szívverésében, ahogy a teste minden sejtjével ellenállt az ismeretlennek.
A „test-energia” itt vált igazán éles valósággá. Nem a kolónia pedáljai hajtották most őket, hanem a saját elszántságuk, a megmaradt izomerejük utolsó cseppjei. Minden lépés, minden lélegzetvétel energiát emésztett fel, amit a kimerült szervezet már alig tudott pótolni. A hideg belülről kezdte ki őket, lassan, szisztematikusan, mint egy láthatatlan ragadozó. Alinda, bár őt is marcangolta a fagy és a fizikai megpróbáltatás, érezte, hogy a nagymama történetei nem engedik feladni. Azok a mesék a Napfény örököseiről, a szabadságról, a valódi emberi létről, most nem csupán emlékek voltak, hanem egy belső tűz, ami melegen tartotta a lelkét, még ha a teste didergett is. Ez a tűz volt az egyetlen energiaforrás, ami nem fogyott el a sötétben.
Ahogy tapogatózva haladtak előre, a járat szűkült, néhol szinte csak csúszva lehetett átjutni. A falakról sószerű kivirágzások váltak le, a puha föld alatt morzsolódtak. A lábuk lassan zsibbadni kezdett, az éhség szorítása gyomrukban egyre elviselhetetlenebbé vált. A kolónia massza-táplálása, amely éveken át fenntartotta őket, most távoli, megvetett luxusnak tűnt. Itt minden kalória számított, minden mozdulat ára a test saját tartalékaiból fizettetett. János próbálta tartani a frontot, de a kétségbeesés árnyéka játszott a hangjában, amikor megpróbált szólni Alindához. „Alinda… biztos, hogy ez az út?” – suttogta, alig hallhatóan.
Alinda nem válaszolt azonnal. Csak érzékelt, tapintott, mintha a falak súgnának neki. A nagymamája emlékei, a szabad emlék, áramlott benne. Elfeledett érzések, a szél érintése, a nap melege, a valódi étel íze, mindezek távoli visszhangja adott erőt. Érezte, hogy ez a fizikai próbatétel nem csupán egy útvesztő, hanem egy szűrő, ami elkülöníti azokat, akik valóban készen állnak arra, hogy visszaszerezzék az emberi méltóságot. Ez az, ami az emberré válás folyamatának része, nem csupán a túlélés. A testük, a gyenge, eddig csak pedálozásra használt testük most a legnagyobb ellenségük és a legnagyobb fegyverük volt egyben. Elértek egy enyhe emelkedőhöz, ahonnan valami halvány, szinte észrevehetetlen fény szűrődött be, olyan távolról, hogy szinte csak képzeletbeli volt.