A fény ígérete — új hang

A halvány fényforrás távolról szűrődött be, inkább ígéret volt, mint valóság, mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy a csoport tagjai felkapják a fejüket. János, akinek hangjában még az imént is a kétségbeesés csengett, most mintha tartotta volna vissza a lélegzetét. A remény apró szikrája pislákolt benne, de azonnal elnyomta a félelem, a bizonytalanság rideg valósága. Alinda azonban, akit a nagymama emlékei vezettek, szinte vonzódott a derengéshez. Szeme hozzászokott a sötéthez, és bár a fény alig volt több, mint a semmi, egy irányt mutatott. Azt az irányt, amerre a nagymamája meséi szerint a Napfény örökösei indultak valaha.
Minden méter, amit megtenniük kellett az enyhe emelkedőn, egy újabb áldozat volt. A tüdő égett, az izmok remegtek a hidegtől és a túlterheléstől. G302 megbotlott, Kovacs alig bírta felemelni a lábát. A test-energia, ami a kolónia rendszeres táplálásával és a monoton pedálozással elégségesnek tűnt, most kegyetlenül hiányzott. Itt nem volt külső erő, ami pótolta volna a hiányt, csak a saját akaratuk, a lázadás szikrája, ami Alindában égett, és amit próbált szétosztani a többiek között. Ez a belső tűz volt az, ami még életben tartotta őket, ez volt a valódi energiaforrás a sötétségben.
Alinda tudta, hogy ez a próbatétel nem csupán a fizikai állóképességről szól. Ez a folyamat, ahogy a testük tiltakozott, és ők mégis továbbmentek, az emberi lét alapvető kérdéseit feszegette. Mi különbözteti meg őket a gépiesített kolónia lakóitól, ha nem éppen ez a kitartás, ez az akarat, hogy a méltóságot visszaszerezzék? A szabad emlék, amit a nagymamája örökített rá, most nem csak mesék sorozata volt, hanem valóság, egy érzés, ami a hideg ellenére is meleget árasztott belőle. Az emberré válás nem egy kényelmes út, súgta egy belső hang, hanem egy fájdalmas küzdelem a túlélésért és a szabadságért.
Ahogy közelebb értek az emelkedő tetejéhez, a fény egyre erősebbé vált, bár még mindig távoli és homályos maradt. Élesebb kontúrokat rajzolt ki a járat szűk falain, megmutatva a repedéseket, a nedves, csúszós felületeket. János felnézett Alindára. „Mi van ott?” – kérdezte, hangjában a félelem és a kíváncsiság furcsa keveréke. Alinda nem tudta. A nagymama meséi nem tértek ki minden részletre. Csak annyit tudott, hogy ez az út az egyetlen lehetőség. „Nem tudom,” – válaszolta Alinda, de a hangja rendületlen volt. „De valamit látnunk kell.” Az elszántság, ami benne égett, most már nem csak a nagymama öröksége volt, hanem a sajátja, a „hogy-lesz-az-ember” kérdésére adott, fájdalmas válasz.