A titkolt vonzódás súlya

A nehéz acélretesz tompa kattanással záródott mögöttük, kirekesztve a zúgó járatokat és az Őrszemek lépteinek vészjósló visszhangját. A vakító pára helyett az alacsony mennyezetű szerelőalagútban fojtogató port és gázolajszagot lehetett érezni. Kovács mögött egy sovány, ideges mozdulatokkal kapkodó férfi lépett elő a csővezetékek árnyékából. János volt az, a G534-es blokk elhasznált karbantartója. Fáradt, riadt szemében feszültség vibrált, ahogy felismerte a menekülőket.
„Őrültség volt eljönnötök az L szektorig” – suttogta János szaggatottan, miközben keze gépiesen babrált egy elnyűtt rézgyűrűt a csuklóján. „A nagymamád... jól van? Nem kellett volna engednie, hogy lejöjjetek ide.”
Alinda meglepetten nézett a férfira. A kolónia szigorú napirendje és az emberi kapcsolatokat szabályozó előírások szerint a törzskönyvezett munkások között tilos volt minden személyes vonzódás. János mégis hónapok óta próbált a nagymama közelében maradni: sutyomban meleg vizet csúsztatott át a rácson, vagy félretett szintetikus fejadagokat hagyott a küszöbén. A nagymama a kolónia törvényeire hivatkozva mindig hűvösen elutasította a közeledését, hogy megvédje a családot a megtorlástól, de Alinda jól tudta, hogy a hallgatás mögött gyengédség bújt meg.
„Otthon van. De a járatokat lezárják” – mondta Alinda halkan. János leszegte a fejét. A félelem és a féltés egyszerre torzította el arcvonásait, ahogy a tiltott gondoskodás súlya a vállára nehezedett.