A felszín tiltott képe

János feszült csendben előhúzott a kabátja béléséből egy megfakult, apró fémlemezt. A karcolt védőréteg alatt egy régi fényképrészlet látszódott: egy végtelennek tűnő, zöld mező és a vakítóan kék égbolt. „Ezt még ő bízta rám, mikor elromlott a szellőzője” – suttogta a férfi, ujjával óvatosan érintve a lemez szélét. „Azt mondta, a szülei még így éltek 2030 előtt. De szigorúan a lelkemre kötötte: senki nem tudhat róla. Megsemmisítenének minket az Őrszemek.”
Alinda szeme elborult. A félelmet egyetlen pillanat alatt váltotta fel a hirtelen, felelőtlen harag. Kinyújtotta a kezét, és határozott mozdulattal kirántotta a fémtárgyat János markából. „Mindig csak az elhallgatás!” – csattant fel Alinda, fittyet hányva arra, hogy a hangja beverődik a szűk szerelőalagút csövei közé. „Nagymama folyton a szabályokról papol, és elzárja előlünk az igazságot! Hagyja, hogy gépként éljünk a sötétben, miközben ő maga egy letűnt világ emlékeit rejtegeti!”
Marika ijedten ragadta meg a lány karját, hogy elfojtsa a kiabálást, de Alinda elrántotta magát. A düh vakáramként söpört végig rajta. A kolónia gépies napirendje és a nagymama túlzott óvatossága elviselhetetlen teherként nehezedett rá. „Nem vagyok hajlandó tovább bujkálni a félelmei miatt!” – mondta vágó hangon, s meggondolatlan léptekkel megindult az alagút elágazása felé, magára hagyva a megdöbbent karbantartót. A markában szorongatott szabad emlék képe szinte égette a tenyerét.