A fény eltagadott jussa

A csövek ritmikus kondulása egy rozsdás tisztítóaknához vezette őket az L szektor külső peremén. A páradús homályban egy guggoló alak derengése fogadta őket: Kovács volt az, kezeiben egy kopott villáskulccsal, amit még mindig az öreg gőzvezetéknek feszített. Tekintetében gyanakvás és riadt feszültség vibrált, ahogy meglátta a két közeledő árnyat.
„Halkabban! Az Őrszemek járőre a felső rácsoknál jár” – sziszegte Kovács, miközben a hátát a járat vaskos falának vetette. „Nem kéne itt lennetek. Az L szektor áramköreit lekapcsolták, a kolónia napirendje szerint ez már halott zóna.”
Alinda fellépett a szűk átjáró kőlépcsőjére. Keze ösztönösen a ruhája alatt lapuló fém alkatrészre tévedt, amit még a nagymamája hagyott rá. „Nem halott. Csak eltagadott” – felelte szilárdan. „A nagymamám mesélt azokról, akik a lezárás előtt a felszíni gyűjtőknél dolgoztak. A Napfény Örököseiről. Azt mondta, a fényhez való jog nem a gépeké, hanem azoké, akik emlékeznek az égre.”
Kovács szeme tágra nyílt a tiltott szavak hallatán, de a félelme mögött egy pillanatra felparázslott valami régi, eltemetett dac. „Az Őrszemek törölték azt a regisztert, Alinda. Az örökösök megfagytak a pedálok mellett, vagy elnyelte őket a fagyos kamra. Ha követelitek a fény jussát, a kolónia eltapos benneteket.”
„Akkor sem vagyunk az ő energiatelepeik” – szólt közbe Marika, s bár a hangja még remegett, nem hátrált meg.
A távolból egy Őrszem fémes lépteinek visszhangja csattant az acélrácson. Kovács káromkodott egyet, majd félretolta a falba rejtett, kopott reteszt, utat nyitva az L szektor elfeledett mélyébe. „Gyertek be! Mielőtt a fény emléke a veszteteket okozza.”