A kapocs melege

A dübörgés vibrációja még mindig lassan hullámzott a lábuk alatti fémrácsokban, de a járat elágazásánál a por már kezdett leülepedni. Marika megtorpant, térde megrogyott a fizikai kimerültségtől és a megpróbáltatások súlyától. Alinda nem hagyta elbukni: karját azonnal a lány dereka köré fonta, megtámasztva a súlyát, mielőtt a hideg acélpadlóra zuhant volna.
Egy keskeny, elfalazott szerelőfülkében húzódtak meg, ahol a szigetelt gőzcsövek melege még érződött. Ebben a szűk résben a kolónia mindent átható, gépi morajlása egy pillanatra halkabbnak tűnt, mint a saját zihálásuk. Alinda a ruha alá rejtett, hideg fémtárgyra szorította a szabad kezét, de a figyelmét teljesen a társára fordította. Látta Marika szemeiben a megadást – azt a néma belefáradást, amit a megfeszített pedálozás és az Őrszemek állandó jelenléte ültetett a kolónia lakóiba.
„Nem hagyom, hogy visszavigyenek” – suttogta Alinda olyan halk, mégis szilárd hangon, ami átvágott a sötétségen. Megragadta Marika fagyos kezét, és az ujjait a sajátjai közé kulcsolta. Nem volt ebben semmi szabályos vagy engedélyezett; a kolónia napirendje nem ismerte a gyengédséget, sem az egymásba kapaszkodás jogát.
Marika lassan rászorított Alinda kezére. A félelem nem tűnt el a tekintetéből, de a dermedtsége felengedett. Megértették egymást szavak nélkül is: ebben a zárt világban, ahol az embert csupán energiatermelő egységként tartották számon, az egyetlen valódi ellenállást az jelentette, ha nem hagyták magukra a másikat. Amikor a járat mélyéből finom, ritmikus fémzaj ütötte meg a fülüket – egy emberi kéz kimért jelzése a csöveken –, már nem megrémültek, hanem egymást segítve indultak tovább az L szektor felé.