Az örökölt folyosók

A két lány tovább botorkált a sötétben, a rozsda szaga beleivódott a levegőbe. Minden lépés bizonytalan volt, a járatok labirintusa végtelennek tűnt. Marika szorongva Alindára nézett, a félelem kiült az arcára. „Éhes vagyok,” suttogta végül, mintha a gyomra korgása elárulná őket. „És szomjas.”
Alinda tudta, hogy a tömegtáplálék adagolása szigorú, és az Őrszemek már rég lezárták volna a szektort, ahonnan jöttek. A nagymama mesélt a kinti világról, ahol nem kellett gondolkodni az élelem minden morzsáján, ahol a folyó vize ivható volt. Milyen réginek tűnt ez a „valóság” ahhoz képest, amiben ők éltek 2050 óta. Generációk nőttek fel itt, a fémfalak között, a kolónia lett az egyetlen ismert otthon, mégis egy örökölt fogság volt.
A fémtárgy Alinda ruhája alatt nyomódott, a súlya egyre inkább égetőnek tűnt. A nagymama mindig azt mondta, hogy az igazi szabadság nem a levegőben, hanem a fejekben lakik. De hogyan lehet szabadon gondolkodni, ha a test is korlátok közé van szorítva, ha minden lépést az Őrszemek figyelnek, és minden tiltott tárgy halálos ítéletet jelent?
Egy távoli, mély dübörgés rázta meg a járatokat. Nem az Őrszemek kattogása volt, hanem valami sokkal nagyobb, mélyebb rezonancia. „Mi az?” riadt fel Marika. Alinda szívét szorítás fogta el. A kolónia falai között minden zajnak jelentősége volt, és ez a dübörgés nem egy megszokott hang volt. Mintha maga a rendszer, a 2050 óta működő, túlterhelt hálózat remegett volna. Nem volt idő gondolkodni, csak menni, előre, a bizonytalan L szektor felé, remélve, hogy ott talán… talán mégis van valami, ami meghaladja a kolónia napirendjét.