A család árnyéka — más fényben

Alinda szorosan fogta Marika kezét, lépteik visszhangja elnyelődött a rozsdás járatok mélyén. A fém súlya nyomta a ruháját, hidegen, mégis reményt adva. A távoli morajlás, az Őrszemek robotjainak zaja mintha közelebb ért volna, most már halk, de élesebb kattogás is vegyült bele. Minden zizzenés, minden rezdülés halálos ítéletet jelenthetett.
„Alinda… félek,” suttogta Marika, hangja alig volt hallható. Megbotlott, de Alinda megtartotta. „Mi lesz, ha… ha elkapnak?”
Alinda erősen megszorította Marika kezét. „Nem fognak. Csak mennünk kell. Messzire.” A szavak nehezen jöttek ki a torkán, a saját félelme fojtogatta. Eszébe jutott a nagymamája, az ő öreg, ráncos keze, ahogy mesélt. A Napfényről, a szabadságról, egy olyan életről, amit ők sosem ismertek. A nagymama mindig azt mondta, az ő feladatuk, Alindáék feladata, hogy továbbvigyék az emlékeket. Az övéi. A családja. Ez a fém is, amit a ruhája alatt rejtett, egy ilyen emlék volt, egy darab a tiltott múltból, egy csendes lázadás. A nagymama arca, ahogy suttogta a titkokat, ahogy a halál árnyéka is lebegett felette, ha az Őrszemek meghallják.
„Mi van a nagymamáddal?” kérdezte Marika, mintha olvasott volna Alinda gondolataiban. „Ő… jól van?”
„Nem tudom,” felelte Alinda, a hangja elfojtott. „Mennünk kell, Marika. Az L szektorban talán… ott más szabályok vannak. Vagy nincsenek.” A nagymama tanításai, a családja öröksége hajtották, egy olyan jövő ígérete, ahol talán még a tiltott érzéseknek is helye lehet, ahol talán L656-nak sem kellene örökké árnyékban maradnia. A nagymama megértette volna. Ő mesélt arról is, hogy *hogy lesz az ember*, ha szabadon élhet. De most csak a menekülés volt a fontos, túlélni, hogy egyszer majd mesélhessen, továbbadja ő is. Túlélni az Őrszemek kegyetlen ítéletét.