Az ítélet árnyéka

Alinda gyorsan elrejtette a durva fémdarabot a ruhája alá. Súlya nyomasztó volt, mégis szokatlan erőt adott neki. Ez nem egyszerűen egy szerszám volt, hanem egy üzenet, egy tagadás a kolónia fojtogató rendjével szemben. Marika még mindig a falra karcolt arcot bámulta, arcán a félelem és a döbbenet keveredett.
„Gyere, mennünk kell,” suttogta Alinda, hangja rekedtesen tört meg a csendben. „Minden pillanat veszélyes. Ha megtalálnak minket… vagy ezt…” Tekintetével a falra, majd a rejtett tárgyra célzott. Az Őrszemek nem tűrnek semmilyen eltérést a normától, és egy ilyen jel, egy ilyen tárgy a legsúlyosabb ítéletet vonná maga után. Eszébe jutott az öregember, akiről nemrég suttogtak. Egy meggondolatlan mozdulat, egy rosszul időzített sóhaj, és azonnal véget ért minden számára. A halál árnyéka mindenütt ott lebegett, a kolónia napirendjének szigorú keretein belül is.
Marika bólintott, tekintete még mindig ijedt volt, de már nem volt benne a bénultság. Alinda megfogta a kezét, és továbbvezette a lányt a járatok labirintusában. Az út egyre szűkebb és sötétebb lett, a rozsdás fém és a penészes levegő szaga égett a tüdejükben. Valahol messze, a folyosók mélyén, mintha az Őrszemek járőröző robotjainak monoton zaja szűrődött volna be, egy halk, mély morajlás, ami Alinda minden idegszálát megfeszítette. Az L szektor felé tartottak, ahol a legszigorúbb felügyelet uralkodott, de egyben a legkevésbé feltérképezett területek is rejtőztek. Tudta, hogy a kockázat óriási, de a szabadulás ígérete, a nagymamája meséi a Napfény örököseiről, ha csak halványan is, de erőt adott neki. A fém súlya a ruhája alatt emlékeztette, hogy a lázadás szikrája nem csak az övé volt.