A titkolt mozdulat

A rés mögül kiáramló hűvös levegő megremegtette a nyirkos falakon lógó porréteget. János óvatosan átpréselte magát a keskeny nyíláson, majd megállt, és lámpájának szűk sugarával bevilágította az előttük elterülő, mélybe vezető szellőzőaknát. A fémrácsok elrozsdásodtak, de a járat tiszta volt, mentes a kolónia elhasznált, olajszagú melegétől.
„Gyere, segítek,” mondta János halk, szaggatott hangon, és keze önkéntelenül a Nagymama karja felé mozdult. Megragadta az idős asszony könyökét, hogy átsegítse a kiálló, éles reteszek felett.
A Nagymama egy pillanatra megtorpant. Elhúzta a karját, bár a mozdulatból hiányzott az igazi ellenállás. Tekintetével a járat sötétjét pásztázta. „G534, tudod a szabályt,” suttogta feszülten, száraz ajkait elszorítva. „A kolónia törvénye tiltja az ilyen közeledést. A felelősség közös, de a megosztott figyelem veszélyes.”
Mégis, miközben visszalépett, az ujjai egy rövid, tétova másodpercre megérintették János durva tapintású munkásruhájának ujját. Nem a megszokott, gépies távolságtartás volt abban az apró gesztusban, hanem a tiltás mögé zárult, évtizedes gondoskodás. János szeme elárulta, hogy megértette: a fegyelem mögött visszhangra talált a féltése.
Alinda figyelte őket a fal tövéből. Látta a férfi arcán az elszántságot, és a Nagymama óvatos visszahúzódását. Érezte, hogy ez a hallgatag kötelék tartja tartja bennük a lelket a pedálok monoton világa felett.
„Tovább kell mennünk,” mondta Alinda halkan, ahogy követte őket a szűk peremre. „Mielőtt a lenti rendszer érzékeli az áramkör áthidalását.”