A falba zárt erő

A zöld fénysáv nem állt meg a falra festett rajzoknál. Végigfutott a boltíven, és egy félig beomlott, rozsdás kőkapu repedésében tűnt el. János előrelépett, lámpájának gyenge sugarával megvilágította a szerkezetet. A falba mélyesztve egy nehéz, öntöttvas kar és egy kézzel forgatható fogaskerekes áttétel lapult, pontosan olyan, mint amilyeneket a lenti dinamótermekben használtak a túlterhelt vezetékek manuális tehermentesítésére.
„Nem csupán emlék ez,” mondta János, miközben ujjaival megérintette a hideg fémet. A korhadt rögzítések mögött halk, fémes kattanás rezzent. „Ez a járat a régi kollektorokhoz vezet. Ha a napfény örökösei hátrahagyták a jeleiket, akkor a hozzáférést is lezárták az Őrszemek elől.”
Nagymama óvatosan közelebb lépett, meggörnyedt háttal figyelte a kart. „A fénnyel nemcsak világítottak, János. Erőt adtak a földnek, meleget a falaknak. Az Őrszemek elvágták a fenti kábeleket, és lentre kényszerítettek minket a pedálok mellé, hogy mi magunk legyünk a hálózat telepei. Ha ezt a kart elmozdítjuk, a régi áramkör visszatáplálhat.”
Alinda nem habozott. Megragadta a rozsdás kart János mellett, és a saját kis súlyát is beleadva húzni kezdte. Az öntöttvas csikordult, a falak mögül száraz fémcsikorgás hallatszott, mintha évtizedes reteszek engedtek volna ki. A zöld fény hirtelen éles, vakító fehérre váltott a résben, és a szűk járatból friss, hűvös huzat csapott az arcukba.