A feledés mélysége

A szűk fémperem alatt sötét mélység tátongott. János lépett előre legelőször, a lámpa vékony fénynyalábjával óvatosan pásztázva a rozsdás hágcsókat. Pár lépés után a fény valami idegen, idomtalan formán akadt meg a tartószerkezetbe szorulva.
Egy elhagyatott munkásruha száraz, merev szövete lógott alá az egyik elgörbült fémgerendáról. Ahogy közelebb értek, a lámpa fénye feltárta a ruhában maradt kiszáradt, elfeledett emberi maradványokat: egy egykori karbantartót, aki évtizedekkel ezelőtt szorulhatott ide, és a rendszer észrevétlenül hagyta meghalni. A mellkasára rögzített azonosító számlálója régen elhallgatott, nem küldött többé jelet a központnak.
A Nagymama megdermedt, és tekintete hosszú másodpercekre a csontos kézfejre tapadt, amely még holtában is egy elvágott rézkábelt szorongatott. „Nem volt neve a nyilvántartásban,” suttogta halkan, hangjában a gyász hűvös súlyával. „Amint leáll a testhő, a kolónia törli a számot. Ennyi marad belőlünk, ha megáll a pedál.”
Alinda megborzongott a szellőzőből áradó fagytól. A halál a kolónia világában eddig csak egy gépiesen végrehajtott ürítési eljárást jelentett, de itt, a névtelen csöndben a saját elkerülhetetlen jövőjük képeként lebegett előttük.
„Nem maradunk itt,” mondta János szigorúan, óvatosan megfogva Alinda vállát, miközben tekintete feszülten a járat mélye felé fordult. „Ha elkap a dermedtség, mi is csak energiaveszteség leszünk a listán.” Lépteit felgyorsítva indult tovább az akna alja felé, maguk mögött hagyva a sötétségben felejtett halottat.