Az L-szektor kapujánál — új hang

Az akna alján a hűvös huzat egy elfalazott átjáróhoz terelte őket, amely fölött halvány zöld betűkkel az L-szektor jelzése derengő árnyékot vetett a rozsdás acélra. Alinda megtorpant, ujjai áramütésszerűen szorultak a kabátja szélére. A C-szektor szűk fülkéjéből indulva egykor pontosan erről a tiltott zónáról álmodott, amikor a kijárási tilalom éjjelein megpróbált eljutni a fiúhoz, akit elszakítottak tőle. Akkor az őrszemek fémes léptei és a vakító fényszórók állták útját, visszalökve őt a fegyelmezett szürkeségbe.
A Nagymama észrevette a lány megtorpanását, s halkan, meleg kézmozdulattal simult Alinda vállára. A fémfalak hidegében is megérződött az öregasszonyból áradó gyengéd figyelem. Régi történeteiben a szerelem sosem a szektorok határvonalán múlott, hanem azon, hogy az ember megőrzi-e magában a melegséget a végső leállásig.
„Még mindig ott vannak” – suttogta Alinda, tekintetét az L-szektor záróreteszére szegezve. „Az őrszemek rácsa mögött maradt minden, amit nem tudtak belőlem kitörölni.”
János óvatosan a vaskos ajtó mellé lépett, elhalványítva lámpája fényét. A vastag retesz mögül az őrszemek gépies, ütemes dübörgése szűrődött át: a járőrök a szokásos kört rótták a szomszédos folyosón. Nem visszakozhattak. János a falba süllyesztett kézi mechanizmushoz nyúlt, hogy a régi áramkör elkerülő vezetékével csendben kiakassza a zárat.