A tiltott suttogás

A sűrű, fojtogató hőségben a Fülke-14 fémfala szinte izzott a túlterheléstől. A szomszédos szektor elosztójánál János-g534 dühösen csapott rá a vibráló kijelzőre; a nyomásmérő fekete mutatója egyértelműen jelezte, hogy a szomszédban leállították a levegő keringetését. Kovács mellette állt, arca csupa korom volt a sziszegő hálózattól, szemei vadul villogtak.
– Megfojtja őket odabent az az őrszem – sziszegte Kovács, miközben a nehéz indítókulcsot szorította a markában. – Mind megállnak, ha nem nyitjuk ki kívülről.
János nem felelt, de az indulat vörös ködbe vonta a tekintetét. Otthagyta a saját gépét, és a sárga figyelmeztető jelzés ellenére a Fülke-14 kémlelőnyílásához lépett. A párás üveg mögött azonnal megpillantotta az idős asszonyt, Alinda nagymamáját, aki a kimerültség szélén is tartotta magát.
János megkocogtatta a fémkeretet, felajánlva a saját kézi sűrítettlevegő-palackját a rácson át, de a nagymama azonnal, határozottan megrázta a fejét. A kolónia szigorú szabályai szerint az idősek közötti kötődés erőforrás-pazarlásnak számított. Az asszony arcán a rideg elutasítás mögött mély aggodalom húzódott meg – János biztonságáért félt.
– Menj vissza a helyedre! – formálta a szavakat a nagymama némán, mégis ellentmondást nem tűrően.
Kovács hirtelen megragadta János vállát, és visszarántotta a saját generátorukhoz, épp mielőtt az őrszemek léptei felvisszhangoztak volna a folyosón. János érezte, hogy a tehetetlen düh és a fojtott szeretet szorítása szétfeszíti a mellkasát.