A záróretesz hangja

A vörösen izzó dinamó füstje marta Alinda szemét, de a lába már magától mozgott, engedelmeskedve a 84-es-alany diktálta, nehéz ritmusnak. Nem volt ebben semmi emberi, csak a hús és a vas kíméletlen súrlódása. A lány érezte, ahogy a tüdeje megtelik a felhevült gépszíj szagával, minden belégzés forró tűként szúrt a mellkasába.
Orszemb, látva, hogy a mutatók átlépik a kritikus sávot, pánikszerűen rácsapott az elszívó reteszére. A fémzsaluk nehéz csattanással záródtak be, elvágva a fülkét a folyosó minimális huzatától. El akarta fojtani a zajt a felsőbb ellenőrök elől, de ezzel a mozdulattal szaunává változtatta a szűk teret.
– Megfojt minket ez a féreg! – prüszkölte Gábor-bácsi, miközben ingujjával törölte le a homlokáról a sós izzadságot. Keze rágörcsölt a segédkarra.
– Ne pazarold a levegőt! – vágta rá a 84-es-alany. Az arca elszürkült a kimerültségtől, mégis úgy hajtotta a pedált, mintha az élete múlna rajta. És valóban azon múlt.
Alinda érezte, hogy a teste felmondja a szolgálatot. A nagymama reszkető kézzel nyúlt a lány válla felé, de nem merte megérinteni, nehogy kibillentse az utolsó, életben tartó lendületből. Ebben a fojtogató hőségben a Fülke-14 lakói már nemcsak áramot termeltek: a saját életerejüket csapolták le, hogy a kolónia ne léptesse életbe a selejtezési protokollt.