A tiltott ösvény pora

Alinda nem habozott. Harag és dac fűtötte, amit a hirtelen feltárult igazság gyújtott benne.
– Az L-szektor felé megyünk – mondta rekedten, és János válaszát meg sem várva lépett be a bal oldali, fagyos járatba. A lányban feltámadt a hirtelen düh a nagymamája ellen, aki évtizedeken át hazugságban tartotta őt, miközben a szülei odalent senyvedtek. Miért engedelmeskedett a rendszernek? Miért választotta a csendet a harc helyett?
János sietve követte, zseblámpájával pásztázva a csövek sűrűjét. Ahogy haladtak, a fémfalakon régi, megfakult plakátok maradványai tűntek fel: egy zöldellő erdő képe, amin még látszottak a szabad égbolt alatt futó emberek körvonalai. Alinda megtorpant az egyik előtt, ujjával megérintette a málló papírt. A nagymama meséi a fákról és a napfényről eddig csak tündérmesének tűntek, most azonban valóságos, fájó bizonyítékká váltak. Az elnyomás nemcsak a testüket, de a múltjukat is kisajátította.
– Ha az őrszemek észreveszik a nyomásesést ebben a szektorban, Kovács nem tudja tovább fedezni a hiányunkat – figyelmeztette János halk, de sürgető hangon.
– Nem érdekel Kovács, és a nagymama gyávasága sem! – vágta rá Alinda, és dühösen továbbgázolt a porban. A szabadság emléke már nem vigasz volt számára, hanem fegyver, amit a kolónia rideg hazugságai ellen akart fordítani.