A múlt eltitkolt fonalai

A hideg fémcsövek között a levegő egyre ritkábbá vált, ahogy mélyebbre merészkedtek az elfeledett járatok labirintusában. János zseblámpájának halvány fénye meg-megvillant a falakra rakódott vastag porrétegen. Alinda szorosan mögötte lépkedett, kezével a hideg falat tapogatta, miközben a sötétség súlya rácsukódott a vállára.
– Anyámról is tudsz valamit? – kérdezte halkan a lány, hangja megremegett a visszhangzó csövek között. – A nagymama sosem beszélt róluk részletesen. Csak azt mondta, elvitték őket, amikor még csecsemő voltam.
János megtorpant egy elágazásnál, ahol a szellőzőcsatornák vastag törzsei háromfelé ágaztak. Megfordult, és a lány arcára irányította a fényt, de azonnal lejjebb engedte, nehogy elvakítsa. – Apád és anyád nem akarták alávetni magukat a központi elosztásnak. Meg akartak tartani téged a harmadik szektor bölcsődéje helyett. Amikor az őrszemek rájuk találtak, az L-lakószektor mélyére deportálták őket. A nagymamád vállalta a büntetést és a némaságot, hogy téged itt, a felsőbb szinteken nevelhessen.
Alinda torkát fojtogatta a sírás. Eddig csak sejtette, hogy a családja nem csupán a rideg nyilvántartások száraz adatsoraiból állt, hanem valódi, érte áldozatot hozó emberekből. A fojtogató kolóniai napirend mögött most először sejtette meg a múlt elhallgatott igazságát.
– Választanunk kell – mutatott János a sötét nyílásokra. Az egyikből meleg, gépzajos levegő áradt, a másik kettő viszont jéghideg volt. – Ha a szüleid után mész, az L-szektor felé kell indulnunk a járatokon át. De az a legveszélyesebb út.