Hideg fém és meleg vér

A fagyos járat mélyén a levegő szinte marta a tüdejüket. Alinda léptei visszhangoztak a rozsdás fémlemezeken, dühös menetelését csak a saját zihálása törte meg. János szorosan a nyomában járt, a zseblámpa imbolygó fénykévéje éles árnyékokat vetett a nyirkos falakra. Egy elágazásnál, ahol a vastag csővezetékek nehéz, zárt zsilipajtóba torkolltak, János hirtelen a lány elé lépett, elállva az utat.
– Állj meg! – sziszegte a férfi, és a hangjában lévő feszült düh megállásra kényszerítette Alindát. – Nem rohanhatsz tovább anélkül, hogy tisztában lennél az árával. A nagymamádat gyávának nevezed, de semmit sem értesz abból, hogyan maradtunk életben.
– Elhallgatta az igazságot! – vágta rá Alinda, szemeiben a dac tüze égett. – Hagyta, hogy rabszolgaként éljünk, miközben a szüleim valahol odalent...
– Azért hallgatott, mert meg akart menteni! – szakította félbe János, és a lámpát leengedve, közvetlenül Alinda arcába nézett. A férfi dühös arcvonásai meglágyultak, mintha egy régóta cipelt, nehéz páncél repedezne meg rajta. – Évtizedeken át védtelek titeket, mert... nekem ő volt a mindenség. A nagymamád iránti titkos szerelmem volt az egyetlen dolog, ami életben tartott ebben a fojtogató gépvilágban. Az a kapocs volt az utolsó menedékünk, ami emberré tett minket a sötétben. Ha lázad, ha idő előtt beszél, az őrszemek azonnal megsemmisítenek titeket.
Alinda megdermedt. A düh, ami eddig hajtotta, hirtelen elpárolgott a vallomás súlya alatt. A kolónia rideg napirendje mögött most először pillantotta meg a valódi, eltitkolt emberi kapcsolatok hálóját. Kovács odafent talán már rettegve figyelte a műszereket a hiányuk miatt, de itt lent, a fagyos csövek között a lány megértette: a túlélés nemcsak fizikai harc, hanem a bennük lévő emberség megőrzése is.