A tiltott örökség

A zsilipajtó fémes csikordulással záródott mögöttük, elvágva a folyosó fojtogató gőzét. János behúzta Alindát a 14-es fülke melletti szűk, sötét karbantartó mélyedésbe. A falakon futó sárgaréz csövek forró lüktetése szinte égette a hátukat, de a folyosón felbukkanó Őrszemek dühös, gépies kattogása miatt mozdulni sem mertek.
– Rejtsd el! – suttogta János, és Alinda kezébe nyomta a sárga gyapjúsálat. – Ha az ellenőrző ponton meglátják ezt a színt, azonnal kiszelektálnak minket is, mint őt.
Alinda ujjai görcsösen fonódtak a durva anyagra. A könnyeit nyelve nézett a fiúra.
– Mindig azt mondta, hogy mi vagyunk a napfény örökösei, János. Hogy a fényhez való jogunkat nem vehetik el ezek a gépek. De nézz ránk! Csak nyersanyag vagyunk a hálózatnak.
– Az Őrszemek pont ettől félnek. Hogy emlékezni fogunk – felelte János feszülten, miközben a rácson át a folyosót leste. – A fenti világ nem csak mese.
– És én még el sem mondhattam neki... – Alinda hangja elcsuklott. Az L656-os azonosítójú fiúra gondolt, akinek halk szavai a generátorteremben minden szabályt felülírtak. Csak a Nagymama tudott róluk, csak neki merte elmondani a tiltott vonzalom titkát. Most, hogy a Nagymama neve ott vibrált a halállistán, a titkuk is veszélybe került. – Ha rájönnek, miért jártam a gépteremben, L656-ot is elviszik.
– Hallgass! – szorította meg János a vállát. A folyosó végén vörös keresőfény pásztázta a falakat. – Nem halhatunk meg itt lent. Ha mi vagyunk az örökösök, túl kell élnünk.