A sárga szálak reménye

A vörös fénysugár milliméterekkel a fejük felett pásztázta végig a falat, majd az Őrszem nehézkes lépteivel együtt lassan távolodni kezdett. János megvárta, míg a gépies kattogás elhal a kanyarban, majd óvatosan kihúzta Alindát a sötét nyílásból. Nem maradhattak itt; a szűk szervizalagúton át, a meleg levegőt árasztó csövek között lopakodva indultak el a lakóövezet irányába.
A lakószektor szélén egy villódzó monitor előtt torpantak meg. Alinda szeme tágra nyílt a félelemtől, ahogy a zöldes fénnyel vibráló kijelzőre nézett: a képernyőn a kiszelektáltak listája pörgött. Ott világított a Nagymama azonosítója, mellette a hideg, személytelen rendszerüzenet: energia-visszanyerésre kijelölve. Alinda zokogása felszakadt volna a torkából, de János gyorsan lefogta a kezét, és a sárga gyapjúsálra mutatott.
– Nézd ezt a színt, Alinda! – suttogta a fiú, miközben tekintetében makacs elszántság égett. – Ez igazi gyapjú, amit még valódi napfény érlelt a fenti világban. A Nagymama nem hazudott nekünk. Mi vagyunk a napfény örökösei, és ezt a jogot nem vehetik el tőlünk. Nem vagyunk puszta nyersanyagok a hálózatnak. Van kiút a szabad ég alá.
A lány feszülten bólintott, s a durva, meleg szövetbe kapaszkodva próbálta elfojtani a rettegését. János optimizmusa, ha csak egy pillanatra is, de elűzte a bénító fojtogatást. Elindultak lefelé, a gépterem legmélyebb, elfeledett szintjei felé, ahol a régi világ csatlakozói még a felszín felé mutattak.