A rozsdás zsilip tövében

A fémcsépelők süketítő morajlása fokozatosan halkult, ahogy a gépterem mélyebb, elhagyatott szintjei felé ereszkedtek. A falakból kiálló csövekből áradó meleg pára nedvessé tette a csúszós lépcsőfokokat, de János szorosan fogta Alinda kezét. Nem néztek vissza a kijelzők felé. A szűk folyosón itt már nem világítottak a kolónia megszokott, kék fénycsövei; csak a rozsdás illesztések közül szivárgó halk sziszegés törte meg a nyomasztó homályt.
– Biztos, hogy erre van kiút? – suttogta Alinda, hangjában szaggatott bizonytalansággal. A sárga sálat óvatosan a kabátja alá rejtette, mintha attól tartana, hogy a nyirkos levegő vagy a kolónia árnyai kárt tehetnek benne.
– A régi szerviztervek töredékei szerint ez a járat a gépterem alatti szellőzőaknákhoz vezet – válaszolta János, miközben vállával egy elvetemedett vasajtónak feszült. A fémszerkezet csikordulva engedett. – A rendszer csak energiaként tekint ránk, de a választásunk, hogy nem engedelmeskedünk a számoknak, visszaadja az emberségünket. Nem csupán gépek alkatrészei vagyunk.
A zsilip mögött egy szárazabb alagút tárult fel, ahol a földszag már erősebben érződött a gép olajfüstjénél. A falba vésve egy kopott, kézzel rajzolt nyilra bukkantak, amely felfelé mutatott. Alinda ujjai végigsiklottak a durva felületen, s a félelem mellett először gyúlt benne valódi elszántság: a dac tette őt többé a kolónia engedelmes lakójánál.