A gőzfüggöny mögött

A zsilip mögött a levegő nehéz volt, tele a fáradt testek párolgásával és az újrahasznosított szintetikus tápanyagok émelyítő szagával. János és Alinda behúzódtak a folyosó homályosabb szegletébe, ahol a falakból kiálló rézcsövek ritmikus kattogással tágultak a forró gőztől. Az L-szektor lakói lehajtott fejjel, gépies mozdulatokkal igyekeztek a hálókamrák felé; a kolónia kíméletlen napirendje nem tűrt késést, a pihenőidő perceit is szigorú algoritmusok mérték.
Alinda megérintette János karját, és a folyosó végén vibráló, sárgás fényű központi monitorra mutatott. A kijelzőn lassan gördültek lefelé az „áthelyezett erőforrások” azonosítószámai – azoké a lakóké, akiket az Őrszemek aznap a mélyebb szektorokba vagy a reaktorok energianyelőibe vittek. János ujjai rászorultak a zsebében lapuló sárga sálra. A durva gyapjú fonal érintése melegséget adott, de a képernyőn villódzó kódok között hirtelen feltűnt egy ismerős karaktersor.
A Nagymama azonosítója volt az. Alinda elfojtott egy zokszót, de János azonnal a szájára tette a kezét. Nem mutathatták ki a fájdalmat a megfigyelő kamerák előtt. A kérdés, hogy mi lesz vele az elkövetkező órákban, nehéz ködként telepedett rájuk: vajon a teste már csak a hálózatot táplálja, vagy maradt még belőle valami a fenti világ makacs emlékeiből?
– Tovább kell mennünk – suttogta János, miközben a tömeg áramlását követve elindultak a hálókamrák sötét folyosói felé. – Ha megtalálják nálunk a sálat, mi is a listára kerülünk.