A fény joga — új fordulat

A létra fokai hidegen haraptak János tenyerébe, de a zümmögő turbinák melege gyorsan elfeledtette a didergést. Alinda ügyesen mászott utána, mintha csak a régi mesék mókusai kergetőznének a fák ágain – legalábbis a Nagymama mindig így mesélte a fenti világot. Lent, a gépterem sűrű sötétjében a vörös jelzőfények ritmikus villogása kísérte lépteiket. Az Őrszemek vijjogása fentebb visszhangzott, a fémcsövek labirintusa szerencsére jótékonyan elnyelte és összezavarta a fémes hangokat.
– Hallod ezt a lüktetést? – suttogta Alinda, amikor elérték a gépterem padozatát, egy hatalmas, gőzölgő kondenzátor mögötti holtteret. – Nem a generátoroké. A Nagymama szerint a föld alatt is él a remény. Azt mondta, mi vagyunk a napfény örökösei, még ha most csak a gépek hulladékhőjét kapjuk is. Azok, akiknek még jár a valódi világosság.
János bólintott, miközben óvatosan kikandikált az acéloszlop mögül. Ismerte a történeteket a lázadókról, akik az L-szektor mélyén szervezkedtek, követelve a régi napszektorok megnyitását és a fényhez való emberi jogot. Sokan csak legendának tartották őket, de a sárga sál érintése a zsebében most valóságosabbá tette az egészet, mint valaha. Ha a Nagymama is közéjük tartozott, az Őrszemek haragja nem volt véletlen.
Egy nehéz, hidraulikus zsilipajtó állt előttük résnyire nyitva, amelyen át átszűrődött az L-szektor lakóövezetének jellegzetes, otthonosabb, fűszeres gőzpárája. János intett a lánynak, és gyors, szinte táncos léptekkel surrantak át a nyíláson, épp mielőtt egy kék fényű pásztázó nyaláb végigsöpört volna a mögöttük lévő fémrácson. Megérkeztek az alsó lakóövezet peremére, ahol a tömeg zsongása talán végre elrejtheti őket.