A tiltott kötődés súlya

A nyirkos járatfal mentén haladva a szervizfolyosó fémes zaja élesebbé vált. János nem nézett vissza, de léptei megtorpantak a következő elágazásnál, ahol a szenzorkábelek pirosan lüktettek a szürke vakolat alatt.
„Azt a pasztillát neki szántam” – mondta halkan János, szemeit a falra szerelt megfigyelőfejen tartva. „Még hetekkel ezelőtt szereztem a szervizakna tartalékjából. Nem a protokoll adta. Én akartam odaadni neki.”
Alinda megállt mellette, a szűk résbe húzódva. Tekintetében a csillapíthatatlan düh keveredett a megértés hiányával. János, a G534-es azonosítójú munkás, aki eddig csak a kvótákról és a pedálritmusról beszélt, most először nem a rendszer nyelvén szólt.
„Ő elutasított” – folytatta János, s a hangjában hűvös, keserű irónia bujkált a kolónia törvényeivel szemben. „Azt mondta, a tilalom szerint a korunk és a státuszunk miatt nincs jogunk egymáshoz. Hogy a tiltott kötődés zavarja a dinamók hatékonyságát. De tudtam. Láttam a tekintetén, amikor a hágcsónál átnyújtottam a kezem. Nem a szabályok miatt fordult el. Engem akart védeni az Őrszemek büntetésétől.”
Alinda szorosabban markolta a kapott pirulát. A nagymama hallgatása, az az örökös, büszke távolságtartás hirtelen új értelmet nyert. A kolónia gépesített világa nem tudta kiirtani a gyengéd kötelékeket; csupán a szervizaknák mélyére kényszerítette őket.
„Most már mindegy” – sziszegte Alinda, de a hangjából hiányzott a korábbi él. „Előttünk az ellenőrző pont. Ha átlépünk a C-szektor felé, a hálózat megérzi a jelenlétünket.”
„Nem mindegy” – felelte János, és határozottan az árnyékos átjáró felé lépett, intve a lánynak. „Őmiatta vagy még itt. És én őmiatta nem hagyom, hogy te is egy névtelen kóddá válj a rendszerben.”