A kérdés súlya

A szűk, párás járatban a csend nehezebben ült meg, mint a levegő. Minden visszhangzó lépés felerősítette Alinda belső viaskodását. Nagymama arca kísértette, ahogy ott, mozdulatlanul, egy névtelen testté vált.
„És most mi lesz?” – suttogta Alinda, hangja rekedt volt a visszafojtott zokogástól. – „Mi lesz velünk? Mi értelme van az egésznek… ha így végződik?”
János nem azonnal válaszolt. Keze még mindig a lány vállán volt, mintha azzal fogná a darabjaira hulló világot. Az Őrszemek felől jövő monoton zúgás betöltötte a teret, állandó emlékeztetőként a fenyegető jelenlétre.
„Tovább kell mennünk” – mondta János, hangja alig hallhatóan tört meg. – „Mindig tovább. Ez a dolgunk. Pedálozunk, dolgozunk, meghalunk. A protokoll.”
„És mi marad utána?” – Alinda felnézett, szemeiben a mélység tükröződött. – „Egy törölt azonosító? Egy energiaforrás? Hol van az ember… ebben? Hol van Nagymama?”
János megállt. Egy pillanatra a szürke falra meredt, mintha ott keresné a választ. A fanyar humor most nehezen akart utat törni magának a torkán. „Azt mondják, valahol a hálózatban feléled. Új cella, új feladat. Optimálisabb, hatékonyabb. Nincs veszteség, csak átalakulás.” Mondta, de a szavaiból hiányzott a meggyőződés. „Te mit gondolsz?”
Alinda lehajtotta a fejét. „Azt gondolom, hogy elveszett. És mi is elveszünk. Csak gépek vagyunk, János. Pedálozunk, amíg bírjuk, aztán jön a következő. Nem számítunk.”
János elengedte a lány vállát, és zsebébe nyúlt. Előhúzott egy kisebb, szürkésbarna pasztillát, melyet valószínűleg egy eldugott sarokban talált, vagy régóta spórolt – nem a szokásos, adagolt vitaminrúd, hanem valami sokkal töményebbnek tűnő.
„Emlékszel, Nagymama mesélt a Napról?” – kérdezte János, hangja halkabb lett. – „Azt mondta, ott fent, a Nap fényében, minden más volt. Érzések. Kötelékek. Valami, ami több, mint a pedálok ritmusa. Talán ez az, ami marad belőlünk.”
Alinda némán vette el a pasztillát. Nem volt étvágya, de a gesztus súlya áthatolt rajta. „A Nap csak egy mese, János. Itt lent csak a falak vannak.”
„A mese is egyfajta energia” – felelte János. – „És amíg emlékszünk rá, vagy arra, hogy valaki mesélt róla... addig talán még vagyunk valakik. Másképp, mint ahogy ők akarják. Másképp, mint a protokoll. Vagy mi leszünk. Hogy lesz az ember?”
A kérdés, ami a kolónia mélyén élt, most először hangzott el nyíltan a szűk járatban. A válasz, mint a csőrendszer labirintusa, még a sötétben rejtőzött. János csak állt, mellette Alinda, a pasztilla a kezében, s mindketten érezték a halál nyomán maradó ürességet, és a remény szikráját, mely a kérdésben született. Továbbmentek, de most már nem csak a túlélésért. Valami másért is.