A nevek öröksége

János félretolta a lüktető vörös kábeleket, utat nyitva a nyirkos falmélyedés felé, amely közvetlenül az ellenőrző pont fölé vezetett. Alinda szorosan követte őt, léptei óvatosak voltak, de a belső düh még mindig fűtötte minden mozdulatát. Nemcsak a rendszer rideg elnyomása miatt haragudott, hanem a tehetetlenség mardosó érzése miatt is, amit a nagymama hirtelen halála hagyott maga után a szellőzőfülkében.
Ahogy bemásztak a szűk, porlepte résbe, Alinda a kezében szorongatott pasztillára nézett. Eszébe jutott az apja, akit még kisgyermekként látott utoljára, mielőtt a generátor-egység mélyére osztották be nehézmunkára, és az anyja, aki a hármas szektor étkezdéjében robotolt, míg el nem nyelték a tisztítóaknák. A nagymama volt az utolsó kapocs az igazi családjához, az egyetlen, aki még emlékezett a valódi neveikre, és nemcsak a kolónia által kiosztott száraz sorozatszámokra. Most, hogy ő is elment, a lány úgy érezte, a családja története végleg kitörlődhet a rendszer adatbázisából.
„Nem vagy egyedül, Alinda” – suttogta János, mintha csak megérezte volna a lányban kavargó vihart, miközben a fejük felett zúgó ventillátorok ritmusát figyelte. „A nagymamád nemcsak történeteket hagyott rád. Megmutatta, hogyan maradjatok emberek ebben a gépies sötétségben. Az apád is ezért küzdött odalenn. Van egy kivezető út a C-szektor mögött, egy régi járat, amit még ők kezdtek el megtisztítani a radarok elől.”
Alinda szeme hirtelen felcsillant a homályban. A remény, amely eddig elfojtva hamvadt a szívében, új, meleg erőt adott a dühének. Ha a szülei és a nagymamája emléke és munkája még életben van a titkos járatokban, akkor a kolónia nem győzhetett teljesen felettük. János megvárta, míg az ellenőrző pont feletti kamera elfordul, majd határozott mozdulattal intett, és együtt léptek át a tiltott zóna határát jelző fémküszöbön, egyenesen a vibráló, ismeretlen mélység felé.