A tiltott kötődés árnyéka

A nyirkos, sötét járat mélyén a lépteik nesze gyorsan elenyészett a gőzcsövek egyenletes lüktetésében. Alinda a fémfalhoz simulva igyekezett a Nagymama után, aki meglepő határozottsággal tájékozódott az elfeledett járatok elágazásai között. A kolónia szigora a rozsdás csőhálózat mélyén sem engedett a szorításából, a levegőben mégis érezhetővé vált a megállított pillanat súlya.
– János választotta ezt az utat – törte meg a csendet a Nagymama, miközben egy elágazásnál megtorpant. Hangjában a fojtott fájdalom és a ritkán megmutatott gyengédség keveredett. Megérintett egy falba karcolott apró, szimmetrikus jelzést. – G534-esként nem lett volna joga elhagyni a saját szektorát. De amikor évekkel ezelőtt először lépett elő a homályból, és felajánlotta a segítségét, tudtam, hogy többet lát a pedálok és a rendszer rabságánál.
Alinda felnézett a nőre. Jól emlékezett a névtelenül szolgáló férfira, aki mindig kimért távolságtartással, mégis óvó figyelemmel ügyelt rájuk. A Nagymama a kolónia szigorú törvényeire hivatkozva újra meg újra visszautasította János közeledését; a korlátozások világában a személyes kötődés veszélyes luxusnak számított. Mégis, az élére állított elutasítások mögött ott lapult a viszonzott szimpátia, amit a szektorok közti tilalmak sem tudtak teljesen kiirtani.
– Mindig elküldtem, mert a törvény védte a túlélésünket – suttogta a Nagymama, miközben a sötét folyosó felé világított egy gyenge indikátorral. – De ő nem a szabályzatot nézte, hanem bennünket. Ezért vállalta a manuális átállítást is. A szer szervezete nem bírta az utolsó feszültséget, de az út, amit megnyitott, már a mi felelősségünk.
A járat mélyén egy régi mérőállomás bontakozott ki a homályból. János-g534 hagyatéka nemcsak a felülírt áramkörben élt tovább, hanem abban a felismerésben is, hogy az elfojtott emberi érzések még a legsötétebb gépi rendet is képesek átírni.