A felülírt számláló

A rozsdás mérőállomás kapcsolótáblája előtt állva Alinda a szétkopott rézkart méregette. A gőzcsövek sziszegése között a Nagymama fanyar mosollyal csóválta a fejét, miközben leporolta az egyik elavult feszültségmérőt.
– János csodálatos ember volt, de a romantikát kissé sajátosan értelmezte – jegyezte meg a Nagymama, ahogy Alinda ujjai ráfonódtak a hideg fémre. – Amikor próbált udvarolni, nem virágot hozott, hiszen hol szerzett volna ebben a gombaízű lyukban? Ehelyett egy illegálisan megzsírozott golyóscsapágyat csúsztatott a kezembe. Azt mondta, ha beépítem a pedálomba, feleannyit nyikorog, és napi három perccel tovább pihentethetem a bokámat. A szabályzat persze tiltotta a módosítást, így hivatalosan fel kellett volna jelentenem.
– És feljelentetted? – kérdezte Alinda, miközben nehézkesen lefelé feszítette a szoruló kart.
– Dehogy. A bokám kényelme mindig előbb való volt a kolónia fegyelvénél – csillant meg a Nagymama szeme. – De a fejadagjából megtakarított szintetikus zsírt visszautasítottam, nehogy gyanút fogjanak az Őrszemek. János viszont makacs volt. A szigorú törvények szorításában is képes volt ember maradni, még ha ez nála gépzsírban és halkabb pedálozásban nyilvánult is meg.
A kar egy éles, fémes kattanással átváltott. A pult mutatói kitértek, a túlterhelt hálózati áramkör pedig végleg lezárult. A járat sötétjéből hirtelen fémes koppanás és feszült zihálás visszhangzott: L656 és a mentesítő brigád már a szomszédos szektort fésülte át.
– Ennyit a nosztalgiáról – suttogta a Nagymama, majd gyorsan letörölte a friss ujjlenyomatokat a rézkarcsóról, és a szűk szellőzőjárat felé terelte a lányt. – Be a cső mögé, mielőtt L656 ijedtében ránk robbantja a fél vezérlőt!