A tiltott figyelem — új hang

Alinda lassan visszahúzódott a fülke mélyébe, elengedve az új lakó sötét tekintetét. A vékony válaszfalon át még hallatszott az idegen zsákjának csörrenése, de a szomszédos sarokból egy halk, óvatos köhögés vonta el a lány figyelmét. János, a G534-es fülke állandóan riadt lakója állt a homályos folyosórészleten, egy szikárra száradt fejadag-szeletet szorongatva a markában.
A férfi félelemmel teli tekintettel kémlelte a mennyezeti kamerák lassú mozgását, mielőtt egyetlen sután megtett lépéssel a fülke nyitott ajtajához ért volna. János régóta próbált a nagymama közelébe férkőzni; sutasága mögött mély, szótlan szimpátia rejtőzött. Az idős asszony azonban határozottan megrázta a fejét, s elutasító mozdulattal intett a férfinak. A kolónia szigorú törvényei tiltották a felesleges kapcsolatfelvételt, s a nagymama jól tudta, mekkora veszélyt jelentene mindkettőjükre egyetlen gyanús pillantás is.
– Hordja el magát, János! Nem hiányzik ide semmiféle büntetés – suttogta a nagymama szigorúan, de a hangjában bujkáló apró rezgés elárulta: nem volt közömbös számára az idős úr hűséges jelenléte. A tekintete egyetlen villanásra megenyhült, mielőtt újra a szabálykövető álarc mögé bújt volna. János csüggedten bólogatott, majd visszahúzódott a saját fülkéje védelmező homályába.
Ahogy a halk léptek elhaltak, a nagymama Alinda felé fordult, s megfogta a lány hideg kezét.
– A kétezertúli években... – kezdte alig hallhatóan, felidézve azokat a történeteket, amelyeket még a saját nagyszüleitől hallott a 2020-as és '30-as évek szabad világáról. – A városokban még szabadon járhattak az emberek. Nem számok alapján osztották a fekhelyet, s a napfény sem a generátorok zümmögéséből született. Szabadon szerethettek, félelem nélkül.
Alinda némán hallgatta a suttogott szavakat, miközben az L-szektor vékony falain át újra felmorajlott a gépies rend fojtogató moraja.