A bio-kvóta nyomása

A fülke fölötti jelzőlámpa éles, sárga fénnyel villant fel, megszakítva a suttogott emlékek csendjét. A falba süllyesztett fémszekrény gépies kattanással dobta ki a napi szintetikus masszadagokat: két apró, szürke műanyag tálcát. A fali kijelzőn vörösen izzott a csökkentett fejadag jelzése – az L-szektor összteljesítménye az elmúlt hat órában a kritikus határérték alá süllyedt, így az automata ellátórendszer azonnal lefogta a kalóriabevitelt.
– Ismét elvették a felét – suttogta a nagymama, s reszkető, bütykös ujjakkal nyúlt a langyos, szagtalan pép felé. – Ha nem tekerünk elegendő megawattot a következő műszakban, holnap már ezt a keveset sem kapjuk meg.
Alinda elvonta a tekintetét a tálcáról. A combjaiban még ott sajgott a reggeli pedálozás görcsös fáradtsága, a vádlipántok dörzsölte sebek tüzesen égtek a bőre alatt. A kolónia zárt logikája kegyetlen pontossággal működött: minél kimerültebb volt az emberi test, annál kevesebb energiát kapott a pótlásra, ha a dinamók nem kapták meg a megszabott jussukat.
A szomszédos fülke felől fémes csikordulással nyílt az ajtó. Az új lakó lépett ki a folyosóra, derekán szorosra húzott gumpánttal, amelyen a munkasorozat azonosító kártyája fityegett. Szótlanul, merev tekintettel haladt el előttük, de átizzadt, csupasz vállán és a karjain lévő friss zúzódásokon tisztán látszott: most tért vissza a lenti generátorteremből. A kolónia acélvázas óriása nem csupán menedék volt, hanem egyetlen hatalmas, torkos gép, amely az itt élők izmaiból és véréből csavarta ki a hideg járatok éltető áramát.