A tiltott érintés

Alinda követte Jánost a szűk folyosóra. A zaj itt tompábbá vált, a dübörgés helyett inkább mély, vibráló moraj ölelte körül őket, mintha a gép szíve lassabban dobogna ebben a visszajáróban. A levegő hűvösebb lett, fémpor és valami nehezen azonosítható, égett szag keveredett benne. A falakat alig megvilágított, piszkos panelek borították, melyek mögül időnként halk, ismeretlen csattanások szűrődtek ki. János kezének szorítása Alinda karján határozott maradt, nem elengedte, hanem mintha vezetné.
Néhány méter után János megtorpant egy beugró előtt. Ott, a félhomályban, egy rozsdásodó fémlemez feszült a falon, rajta halvány, kopott szimbólumok, mintha rég elfeledett kézírás nyomai lennének. Alinda nem ismerte fel őket, a kolónia jelrendszere sokkal pragmatikusabb volt, mentes minden efféle díszítéstől. János arca a halvány fényben megfeszült. Szemei fürkészve jártak a jeleken, majd lassan, mintha egy mélyen eltemetett emléket ébresztene fel, felemelte a kezét.
Ujjai megérintették a hideg fémet. Nem félelem, hanem egyfajta furcsa elismerés tükröződött a mozdulatában. Végigsimított a szimbólumok egy részén, és abban a pillanatban, mintha visszhangozná az érintést, egy apró, kékeszöld fény villant fel a panelen. Halvány volt, szinte láthatatlan a dinamoterem szikráihoz képest, de a csendes folyosón éles riasztásként hatott.
Kálmán azonnal Jánosra kapta a fejét. „Mit… mit csinálsz?” A hangja rekedt volt, tele aggodalommal, a kimenekülés reményét felülírta a tiltott cselekvés veszélye. A kolónia szabályai mélyen beleivódtak mindenki gondolkodásába, és ez az érintés, ez a fény… az nem volt része a protokollnak. János nem szólt, de tekintete találkozott Alindáéval. A lázadás apró szikrája lángolt fel benne, egy megértés, ami többet mondott minden szónál. A „hogyan lesz az ember?” kérdésre most egy nem várt tettel felelt, egy olyan lépéssel, mely az élet és halál küszöbén talán az egyetlen lehetséges út volt. A „mi lesz vele?” már nem a passzív elfogadást jelentette, hanem a kockázatot.