A rejtett mérés

A kékeszöld derengésben egy apró, hajszálvékony kijelző éledt újjá a panelen. Nem száraz kódsorok jelentek meg rajta, hanem egy puszta, vázlatos ábra: három emberi alak körvonala, amelyekből vékony, lüktető vonalak vezettek a kolónia központi elosztója felé. Alinda lélegzete elakadt. A kijelző melletti halvány feliratok világossá tették azt, amit eddig csak sejtettek: a pedálok mögött elnyűtt izmok nem csupán mechanikus áramot termeltek, a hálózat a testhőt és a szívverések ritmusát is közvetlenül szipolyozta el.
– Ez… mi vagyunk – suttogta Kálmán, és önkéntelenül hátralépett egyet. A rémület szinte megbénította. – A saját testünket égetik el a gépekben, nap mint nap.
János nem habozott tovább. Nyirkos ujjával benyúlt a kijelző alatt meglazuló kis résbe, és határozott mozdulattal kirántott egy rézszálas szabályozókábelt. A kékeszöld fény egy pillanatra felizzott, majd kihunyt, de a dinamoterem felől érkező tompa dübörgés érezhetően megváltozott. A túlterhelt hálózat megérezte a kiesést.
Alindának eszébe jutottak a nagymamája meséi azokról az időkről, amikor az emberi erő még a szabad mozgást, nem pedig a tartályok és vezetékek táplálását szolgálta. Most, ahogy a bőre alatt érezte a fáradtságot, pontosan tudta, mibe kerül minden egyes elpazarolt nap.
– Indulnunk kell – mondta János, miközben a zsebébe rejtette a kábelt. – Az ingadozás hamarosan feltűnik az Őrszemeknek.
Sietős léptekkel vgtak neki az elfeledett járat mélyebb szakaszának, hátuk mögött hagyva a sziszegő paneleket.