A kiszipolyozott vérvonal

A szűk, dohos járatban lassítottak, ahol a csövek feletti pára nehéz cseppekben hullott a nyirkos betonra. János óvatosan megállott egy kanyarulatnál, és a zsebéből kihúzott rézszálas kábelt a megfakult fali lámpa halovány fénysugarába tartotta. Kálmán szótlanul figyelte a járat mélyét, hallgatva a távoli dinamók megváltozott, szabálytalanná vált lüktetését.
Alinda a hideg fémfalnak támaszkodott. A kinyert kábel látványa nemcsak a gépek működését, hanem a saját családja múltját is teljesen új megvilágításba helyezte. Eszébe jutott a szülei hirtelen eltűnése a H-szektorból, amelyről a nagymamája évekig csak hallgatott, vagy csak virágnyelven beszélt. A kolónia elöljárói akkor azt állították, a szüleit kényszermunkára vezényelték a mélyszintre a hatékonyság hiánya miatt, de most tisztán kirajzolódott a nyers igazság.
– Apámék nem a kimerültségbe haltak bele – szólalt meg Alinda halkan, ahogy a torkát szorongató feszültség végre szavakban törhetett ki. – Kicsavarták belőlük az utolsó energiát is, amikor a hálózat ingadozni kezdett. A nagymama mindig mondta, hogy a régi világban az emberi test nem egy gép alkatrésze volt, de eddi meg voltam győződve róla, hogy csak mesél a szabad ég alatti időkről. Ő az egyetlen, aki még emlékszik a családunkból arra, kik voltunk a kolónia előtt.
János tekintete találkozott a lányéval. Pontosan tudta, hogy a kolónia generációk óta családok százait csonkította meg a zavartalan energiaellátásért. A nagymama által őrzött emlékek jelentették az egyetlen kapcsot ahhoz az élethez, ahol az ember még saját maga felett rendelkezet.
– Nem hagyjuk, hogy veled is ezt tegyék – mondta János határozottan, és szorosan elcsomagolta a zsákmányt. – Megyünk tovább az ellenőrző pont felé, mielőtt az Őrszemek lezárják az elágazást.