A felismert irány

Alinda belépett. A zaj azonnal magába szippantotta, minden porcikáját átjárta a gép ütemes, de kontrollálatlan dübörgése. A levegő forró volt és szikrázó, a szemcsés füst és a fémpor szaga maróan égette az orrát. János követte, arca sápadt, de tekintete már nem csupán a félelemről tanúskodott. Szemei kutattak, valami logikát kerestek a kaotikus villódzásban. Kálmán rezignáltan lépett be utolsóként, az ajtó zajosan csapódott be mögöttük.
A dinamoterem belseje mozgó, zúgó útvesztő volt. Óriási kábelek tekeregtek a padlón és a falakon, némelyikük burkolata felrepedezett, kékesfehér ívek szöktek ki belőlük. A hálózati túlterheltség élt, lélegzett, robbanással fenyegetett. A fémrácsok a turbinák forgásának ütemére rezonáltak a lábuk alatt.
Alinda megrázkódott, amikor egy nagyobb ív szikrázott fel mellettük. Érezte az elektrosztatikus töltést. Felnézett Jánosra, aki egy pillanatra megtorpant.
„Ezt nem bírja sokáig,” János kiáltása alig hatolt át a zajon. Nem a félelem, hanem egyfajta technikai felismerés szólalt meg benne. „Ha itt szétrobban, akkor… minden vége.” A „mi lesz vele?” kérdés már nem csak róluk, hanem mindenkiről szólt.
János megfogta Alinda karját. „Nézd,” mutatott egy szűk folyosó irányába, ahol a fények halványabbak voltak, bár még mindig veszélyesen vibráltak. „Az talán egy szellőzőjárat, vagy valami… kevésbé közvetlen a hálózatra.” Eddig passzív szemlélője volt a kalandnak, most először mutatott határozott irányt, mintha a gép haláltusája ébresztette volna fel benne a cselekvés kényszerét. G534-es jelölése hirtelen súlyt kapott, mint aki látja a dolgok mögött rejlő szerkezetet.
Kálmán bólintott. „Bármi jobb, mint itt megvárni a véget.”
Alinda is felé fordult. János pillantása tiszta és eltökélt volt. A félelem háttérbe szorult, az életösztön, vagy valami mélyebb erő vette át az irányítást. A „hogyan lesz az ember?” kérdés most már gyakorlati, azonnali válaszokat követelt.