A lüktető belső

Az acélajtó recsegve tárta fel az utat egy örvénylő, zajos pokolba. A dinamoterem belseje maga volt a kolónia elfojtott szívverése, csak éppen fulladás szélén. A levegő sűrű, fülledt volt, égett ózon és forró fém szagával. A hatalmas, rozsdás turbinák sikító hangon forogtak, minden egyes fordulatukkal a túlterheltség határán táncolva. Villámok csapkodtak a szigetelés nélküli kábelek mentén, néha teljes íveket húzva a falakon futó fémvezetékek és a padló között. A bent tomboló energia valósággal lökdöste őket, mintha a terem maga akarná visszataszítani a behatolókat. A „mi lesz velünk?” kérdés már nem puszta aggodalom volt, hanem egy éles, fizikai fájdalom a mellkasukban.
„Ez… ez őrület,” János hangja alig hallatszott a zajban, ami az egész testét áthatotta. Szemei tágra nyíltak, ahogy a pattogó íveket figyelte, melyek vakítóan villantak fel a sötétebb részeken. „Nem lehet… itt bent.”
Alinda csak előre nézett, arcán a félelem és az elszántság furcsa keverékével. Érezte, ahogy a fülledt meleg a tüdejébe mar, ahogy a vibrálás a csontjaiig hatol. Tudta, hogy nincs visszaút, és a menekülés most már nem egy külső veszély elől, hanem a kolónia legbelső, legveszélyesebb titkaiba vezet. „Kell lennie valaminek,” mondta, hangját erőtlenül emelte a morajlás fölé. „Valaminek, ami segít.”
Kálmán a falnak támaszkodott, szemeit félig lehunyva. A vállvonás most elmaradt, helyette a szája sarkában egy keserű mosoly jelent meg. „Segít? Itt? Hacsak nem abban, hogy gyorsan végezzünk.” De nem ellenkezett tovább, csak hagyta, hogy a zaj és a meleg elnyelje a szavait, és vele együtt minden maradék reményét.
Alinda egy pillanatra még megállt, mielőtt belépett volna a zajló pokolba. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: túlélni. De nem csak ők hárman. Valami többről volt szó, ami a falak között rejtőzött, ami a dinamó szívében lüktetett. Egy titok, ami talán a „hogyan lesz az ember?” kérdésre is választ adhat, ha addig életben maradnak.