A fulladó szív kapuja

A dinamoterem bejárata végül is egy egyszerű, vastag acélajtó volt, mintha a kolónia mérnökei elfelejtették volna, hogy a létfenntartásuk szívéhez miért is kéne díszes kapu. Inkább afféle robusztus szerelőnyílás, semmint egy szentély bejárata. A zaj viszont már nem csupán lüktetés volt; inkább egy fulladozó óriás hörgése, melyet időnként éles, pattogó hangok szakítottak meg. A repedésekből szivárgó fények a bent kavargó, túlterhelt energia őrült táncát vetítették ki a folyosó falaira. A levegő is sűrűbb lett, mintha a bent örvénylő wattok megfőztek volna mindent, ami hozzájuk ért.
„Kovács őrszem már valószínűleg a nyomunkban van,” suttogta János, miközben a kivergődő fények rávillantak az izzadtságtól csillogó homlokára. „Ez nem egy bejárat, hanem egy csapda.” Kálmán csak bólintott, mint aki már előre látja a végzetét, és elégedetten konstatálja, hogy igaza lett. A „mi lesz vele?” kérdésre az ő arcán már rég ott volt a válasz: valami nagyon kellemetlen.
Alinda azonban nem teketóriázott. Egy pillanatra megállt, kezét az ajtó hideg, fémes felületére tette. Érezte a vibrálást, a bent zúgó erő szinte átjárta a csontjait. Tudta, hogy ez a pont, ahonnan nincs visszaút. Ha most meghátrálnak, akkor is utolérik őket, és akkor már tényleg csak a „mi lesz velük?” kérdés marad, de választásra sem lesz lehetőségük. „Be kell mennünk,” mondta egyszerűen, hangja szilárdabb volt, mint a dinamoterem falai.
János sóhajtott, majd egy utolsó pillantást vetett hátra. Az elfeledett járatok sötétje már nem tűnt annyira fenyegetőnek, mint a dinamoterem csapkodó villámai. De Alinda tekintetében volt valami, ami még a kolónia teljes leállásának rémét is elhomályosította. Talán a remény, talán csak a puszta makacsság, de elég volt ahhoz, hogy kövesse. Kálmán, aki a „mi lesz vele?” kérdést már letudottnak tekintette, csak vállat vont, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a végzet elleni tiltakozás is csak energiafecsérlés. Alinda benyúlt egy rejtett kapcsolóhoz az ajtókereten, amit valószínűleg csak a rendszergazdák ismertek, és megfordította. Egy utolsó, remegő kattanás, és az acélajtó lassan, recsegve megnyílt, feltárva a pokol kapuját, vagy legalábbis annak a kolóniabeli változatát.